Ha egy lelki lény vagyok, aki átmenetileg a Földre jött, akkor miért akarok mindig mást, mint ami velem történik? Ha én bedobtam magamat a földi atmoszférába, önként felvállalva az állati test korlátait, akkor miért panaszkodom folyton és folyton, hogy nem tudok mások miatt boldog lenni? Ha én magam választottam hazát és házat, akkor miért szidom őket és a szomszédokat lesem? Ha megesküdtem születésem előtt, hogy nem felejtem el a Földön isteni mivoltomat kinyilvánítani, akkor miért és miért hagyom az állatot lényemben érvényesülni?

Ígéretet tettem, hogy szellemi lényként viselkedem és nem vakulok meg az anyag csillogó csábításától. És még ráadásul ezt az ígéretet annak a tudatában tettem, hogy világos volt számomra, hogy el fogom felejteni, hogy ki vagyok, honnan jöttem és a tudatom a hús és a vér szolgájává válik. És mégis megesküdtem, hogy azt fogom tenni, amit legtöbben nem tudunk tenni. Önzetlennek lenni, Istenként viselkedni, mindent elfogadni, mindennek örülni. Megesküdtem, hogy belemegyek a rosszba azért és csak azért, hogy azt jóval töltsem ki. Mindig pozitív isteni energiát hordozni jöttem, hogy a sötétbe feltétel nélküli jóságommal fényt vigyek.

Nem, mi nem azt tesszük, amit ígértünk, mert úgy viselkedünk, mintha testünk egy megváltozhatatlan, örökkévaló valóság lenne, úgy mintha az érdekeink kizárólagos értékeink lennének, mintha azok között egyenlőség jel lenne. Foglyai leszünk a vágyak enyves tengerének és még ráadásul örülünk is fogságunknak. Az élet értelmének tartjuk azt. Nem elég, hogy megtagadjuk isteni mivoltunkat, és többnyire tudatosan vagyunk gonoszak, de még ráadásul ebben az önkéntes önmegtagadásban keressük beteljesülésünket, boldogságunkat, és aztán tágra nyílt szemekkel csodálkozunk, hogy az nem jön össze. Amikor valami nem tetszésünknek felel meg, elkeseredünk, panaszkodunk és szenvedünk. A szenvedésbe önként mélyre és mélyebbre süllyedünk, mintha az megoldaná, amúgy is előnytelen helyzetünket.

Kegyetlennek tartjuk a világot, Istent és mindent, csak a saját hozzáállásunkat nem vesszük szemügyre. Nem hiszünk az élet isteni céljában – az isteni életben – ellenben képesek vagyunk hitünket kritika nélkül bármilyen -izmus szolgálatába helyezni. Olyankor a fanatizmus eszközeként sötéttel kergetjük el a fényt és nem akarunk rájönni, hogy nem ez a feladatunk.