Gyermek Szív

Egy csodának tartom, hogy még olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk. Egó nélkül születünk, így jóknak születünk, őszintének születünk, de az úgynevezett nevelés megtanít minket, hogy méltóak legyünk a felnőttek világához, a ravaszsághoz, a kapzsisághoz, az agresszióhoz. Ha a példa a felnőttektől az lenne, hogy szolgálni vagyunk a földön, milyen más emberé válnánk. Nemde?

Az álmaid, hogy egy békés, szeretetteljes környezetben éljél, mindenkivel jóba légy, mind benned vannak, azokkal születtél és a képességgel, hogy azt élni is tudjad. Miért nem éled azt? Mert megtanítottak arra, hogy az életben az nem működik. Miért? Mert ők azt állítják, a felnőttek. Mindig a felnőttek.

Mit teszünk helytelenül? A gyermekben nem azt nézzük, ami jó benne, hanem azt nézzük, hogy mi a rossz benne. Amikor látjuk, hogy valami nem jó, akkor azt kimondjuk. Ez által felhívjuk a figyelmét a hiányosságára és rögzítjük a kis kobakját a tökéletlenséghez. Sokszor a türelmetlen szülő le is hülyézi a gyereket. És mindezt mások előtt is simán megteszi. Nem is gondol arra, hogy ki is a hülye? Szakad meg a szívem, amikor egy gyermeket megdicsérek és a szülő beleszól, hogy hát azért nem úgy néz ki a helyzet, mert ezt meg ezt tette, meg rossz jegye van és minden hibával megbélyegzi helyben a saját gyermekét. Ha meggondolod, hogy legtöbb szülő ezt abból a célból teszi, hogy a gyermek jobbá váljon, akkor nem kell keresd, hogy ki a hülye. Bocsánat! De nagyon haragszom a gyermeküket megalázó szülőkre.

Mit kellene tennünk? A gyermekben minden jót kell látnunk és azt meg is mondanunk. A még ki nem nyilvánult jó tulajdonságában hitet kell neki adnunk.

Ezt a példát már a Nem Titok könyvemben is megemlítettem. Amikor a fiamat ki akarták rúgni az iskolából és fűt, fát ígértem a tanároknak, hogy kiegyenesítem a gyermeket, otthon a gyermekkel szembe a tanárok ellene fordultam. Elmondtam, hogy azt mondják róla, hogy rossz és gazember lesz belőle. Ez tényleg így is volt. Képzeld el, mondtam neki, ezek téged nem ismernek, fogalmuk nincs, hogy te vagy a legkedvesebb ember a földön és a szívedben csak jóság és jóindulat lakik. Nem tudják, hogy félre ismernek téged, hogy én feltétel nélkül bízok benned és nagyon büszke vagyok rád. Legközelebb veszekszem velük, ha még egyszer rosszat merészelnek mondani rólad. A gyermek el kezdte védeni a tanárokat, hogy azért azok mégsem olyan rosszak. A bizalom és a dicséret kötelez és mint előleg a legjobb befektetés. A fiamról többet soha nem volt panasz az iskolában. Gondold csak meg mi történik, ha ebben az esetben büntetek és ezáltal haragot gerjesztek közöttünk. A gyermek egyedül marad, a tanárok ellenségei, a szülői ház ellensége. Mi támad fel benne? Egy erős dac a világgal szemben, a felnőtt rendszerrel szemben. Nem is akar dolgozni, nem akar feladatot teljesíteni. Ezeknek én rossz vagyok, na majd megmutatom nekik, gondolja magában. És így kialakul egy folytonos gyerek szülő távolodás és harc, amely a szeretetet elnyomja és ha még marad is valami belőle, az már terhelt lesz, nem az igazi nyílt és felszabadult. Esetleg anyagi érdekből jön a mosoly. Kell ez neked? Kell ez a gyermekednek?

Az egy dolog hogyan viselkedjen a szülő, amikor az iskola és a gyermek közötti konfliktusban áll és döntenie kell. Viszont a szülők már azelőtt elrontják a gyermeket – bocsánat megnevelik – mielőtt iskolába megy. Igen már pici korban elkezdjük, amikor a kisbaba már akkora lesz, hogy elvárásaink vannak vele szemben, mint például egyik első akadálya az életnek, a bili használat. Emlékszem amikor nekem mondták, hogy malac vagy, csak azok csinálnak maguk alá az ágyban, ha ilyen vagy ki kell költözzél közéjük és valóban készítettek új szállásra, a disznó ólba menni, miközben egy kis párnát a hónom alá nyomtak. Ez nem vicc egy gyermekkel! Vajon jobb lesz a gyermek, ha állati testi szükségleteivel azonosítjuk vagy szembesítjük? Vajon jobban tudja ellenőrizni a még nem teljesen kialakult idegpályáival a számára még nem tudatos dolgot, ha őt hibáztatjuk? Hát persze hogy nem, viszont a félelmét az előtte tornyosuló kihívásokkal szemben aktiváljuk. Már azt a pöttömnyi emberkét megtanítjuk félni a kudarctól, az újabb és mindig csak növekvőbb feladatoktól. Megtanítjuk, hogy a világ többet vár el tőle, mint amire képes. Aztán majd megbélyegezzük, hogy hát ez a gyerek mindig is félénk volt, nem mert nekimenni a dolgoknak, nem is csoda, ha nem sikeres. A szülő uralkodó helyzetben van, ő soha nem hibás.

Amíg a baba pici tiszteljük és annak ellenére, hogy ő csak egy marék tökéletlenség minden árnyékos oldalát elfogadjuk, szeretjük, hogy a gügyögésében és a mosolyában fürdeni tudjuk. Amikor nagyobb lesz, akkor már nem akarjuk botladozó küzdelmeit felvállalni és kudarcain osztozni, azokon mosolyogva átsegíteni, mert értelmi tempónk szerint, neki már az adott tökéletlenségen túl kellene lennie. De hol van előírva, hogy ki mikor milyen korban mit valósít meg? Miért nem tudjuk tovább is tisztelni a gyermeket, akkor is ha már a gyengeségét meglátjuk. Azért talán mert félünk? Félünk, hogy a gyermekkel kapcsolatos álmaink szétfoszlanak? Mégsem zseni a gyermek? Így lökünk egyet rajta, hogy gyerünk előre. Vagy talán csak egyszerűen türelmetlenek vagyunk a gyermekkel és bele fáradtunk? Ez is előfordulhat.

Gyermekként lassan nyílt meg az értelmem, csak álmaimban éltem. Már az osztályban csak egyedül én nem ismertem az órát, amikor az Apám egy almát szétvagdalva megtanított a fél, a negyed fogalmaira. Tizenhárom évesen még mindig a pad alatt az ujjaimon számoltam és aztán egy nap arra ébredtem, hogy a számok világa számomra teljesen nyitott. Legjobb számtanos lettem az iskolában és aztán minden versenyt megnyertem. Országos döntőre kellett mennem és kiszámoltam, hogy nem éri meg, ezért nem mentem el. Jól tudtam számolni. Ha egy merev rendszert állítunk a kornak megfelelő elvárásaink szerint, valószínű sok emberkét elveszítünk, aki sokkal többet tudna adni a közösségnek, mint az elvárásaink korlátai között teszi. Persze ma az iskolarendszer is minden, de nem gyermekbarát.

A jó szülő kifele leplezi gyermeke tökéletlenségeit, nem azért mert nem őszinte, hanem azért, mert a gyermek tökéletességében hisz. Így tökéletlenségeit átmeneti állapotnak tartja. Ha viszont a gyermek még nem látható tökéletességeit felfedi, akkor a gyermek már azokban kezd hinni. A lehető legrosszabb, amit szülő tesz, amikor a gyereket kipellengérezi. Mindenki előtt feltárja gyengeségeit. A gyermek szörnyen érzi magát, szenved. Persze sok gyerek megszokja, ha a szülő már ismételten ezt teszi vele és póker arccal bezárkózik, elfásul. Nem nyílik meg a felnőttek társaságában, nem közlékeny, mert neki már közismert tökéletlenségei vannak. Disznók a felnőttek, hiszen van nekik bőven tökéletlenségük, de azt jól palástolják és szerepet játszanak. Na pontosan erre neveljük ilyenkor a gyermekeinket. Szerepet játszani. Pedig a feltárt gyengeségek nagy része a szülőtől származik, ők varrták a gyermekre. Nem azzal, hogy örökölte őket tőlünk, hanem azzal, hogy már azelőtt feltártuk neki ezeket és rögzítettük nála, mielőtt valóban lettek volna.

Nagyon sok szülő álma az, hogy a saját meg nem valósított céljaikat, gyermekeik egyszer megvalósítják. Ha pedig nem is ez, akkor mindenképpen az, hogy a gyermekeik átlagon felüli képességekkel rendelkező, nagyra becsült személyiségek lesznek. Ezért aztán latba vetik minden eszközüket, hogy kisajtolják a gyermekekből az elképzelt eredményt az ő saját módjukon. Ha ezt nem tennék, akkor gyermekeik valóban átlagon felüli képességekkel rendelkező, nagyra becsült személyiségekké válnának. De ha nem is azzá, akkor mindenképpen átlagon felüli harmónia és békével rendelkező emberek lennének. Ami nagyobb kincs a társadalomban, mint a határtalan tudás. Egy jó embert hagyni felnőni, már csak azért is biztos, mert mi mindannyian messze a mai átlag fölötti, belső képességekkel rendelkezünk, amelyek kibontakozását az emberiség tudatlansága akadályozza meg.

A tudatlanság, most a gyermekkel való bánásmódunkra kivetítve, azt jelenti, hogy nem tudjuk, hogy az ember jónak és a jóra való hajlammal születik. Mi azt hisszük, hogy gyermekeinket mi kell jóvá tegyük azért, mert mi tudjuk mi a helyes, ők meg nem. Mi nem tudjuk, hogy a természetes, veleszületett jót kellene hagyjuk rügyezni és virágozni, nem pedig mesterséges virágokkal ékesíteni. A pedagógia is abból indul ki, mint a kereszténység, hogy bűnnel születünk, bennünk a rossz. Majd mi segítünk nekik, hogy levezekeljék az rosszaságukat. Ezért a pedagógiának meg kell váltania, illetve meg kell javítania a gyermeket. Mindig azt lesik, hogy hol akar csalni, hazudni a gyermek. Annak pedig esze ágában sem lenne ezt tenni, ha nem hívnánk fel rá a figyelmét. Megtanítjuk.

A rendszerünk az iskolában is azzal a módszerrel dolgozik, hogy kikérdezi a gyermeket mit is nem tud. Aztán rajta kapja. Mindig egy harc folyik, egy hajtó vadászat. Na elkaptalak, mondta annak idején dicsőséges arccal a tanárom. Einstein szerint azt kellene kiderítenie a tanárnak, hogy mit tud a gyermek és mihez van képessége, hogy tudjon. Akkor az iskola nem a kudarcokra való felkészítési program lenne, nem a kudarctól való félelem táptalaja lenne, hanem a sikerek örömének a tánca lenne. Szerintem többet is tudnának a gyermekek, mert többet akarnának tudni, hiszen mindenki azt nyomozná, hogy ő mit tud. Az iskola feladata nem egy merev lexikális tudás felhalmozása kellene legyen egy szorongó, boldogtalan biológiai komputerben. Az iskola feladata egy egészséges, nyílt, őszinte, vidám személyiség világba bocsátása kellene legyen.

Szóval mi azt hisszük, hogy jobbak vagyunk, mint a gyermek, vagyis jobbak vagyunk, mint gyermekkorunkban voltunk. Ebben részben lehet igazság, legalábbis ami a kifele mutatott viselkedést illeti, de nem abban, amit szívünkben önmagunk számára helyesnek érzünk. Abban a gyermekek egyértelműen jobbak és ott mi csak rontani tudunk, amikor az érdekek fontosságát megmutatjuk nekik. Hiszen őket az elv vezeti, amit mi mindannyian szeretnénk, de nem tudunk megfogni. A gyermeket a boldogság vezeti. Vezérelve: mitől vagyok boldog? Akkor körülnéz és bejön neki, ha felmászok a fára és akkor azt meg is teszi, függetlenül, hogy az ünneplő ruhájában van-e. Nem azt teszi, amit illik, ami megengedett, ami előírt, ami az elvárás, hanem azt, amitől boldog. Mi egész életünkben a boldogságról filozofálunk és nem merjük tenni. Mert mit mond a másik, a barátnő, a család, az akárki. Ezért azt tesszük, amit értelmünk diktál, ami előírt, nem azt amit a szívünk diktál, amitől boldogok lennénk. Figyeld magad, milyen sokszor kedvességből, kényszerből szerepelsz. Lehet néha fedi egymást a cselekedet és a boldogság, de ritka, nagyon ritka. A gyerek esetében tuti, hogy a spontán cselekedete a boldogsága forrása.

Tehát ha jót akarunk, tanuljunk mi a gyermekeinktől. Persze példa és szeretet nélkül nem lesz jó a világ. Hiába nevelsz valamire, ha mást élsz te magad.

Amikor a gyermekeink egész kicsik voltak, elmeséltem a feleségemnek, hogy milyenek lesznek majd 18-20 éves korukban. Minden úgy lett, ahogy láttam és a feleségem soha nem értette, honnan tudhattam ezt. Néztem a gyermeket és elképzeltem felnőttként és láttam benne a sok jó tulajdonságot, amit aztán csak hagyni kellett felnőni. Semmi varázslat, illetve az élet egy varázslat.

– Gunagriha

 

 

Témák a Belső Iskolában                           Levelek a Belső Iskolában>>

 

 

Sri Chinmoy tanítása – Gunagriha írása
Sri Chinmoy Belső Iskola
Sri Chinmoy könyvei
Sri Chinmoy spirituális útja