Levél 004 – A spiritualitás szükségszerűsége

Összefoglaló.

Szenvedést nem lehet kikerülni tudatos spirituális fejlődés nélkül.

A Természet, aki az evolúció végrehajtó ereje, nem enged senkit az örökkévalóságig egy helyben az egyéni érdekének kiszolgálásán dolgozni. Mindenkinek tovább kell lépnie. Az emberi agyból kidolgozza az ember fölöttit.

Spiritualitás három dolgot tanít, Istenszeretet, önfelfedezés, és a dolgok helyes sorrendjét, első dolog előre.

Beszélnék a jógáról másként. A jóga azt mondja, hogy mi emberek szellemi lények vagyunk és azért vagyunk a testben, hogy emberi tapasztalatokat szerezve megtanuljuk azokat higgadtan elfogadni és tanuljunk meg boldog lenni azért, hogy végül emberi testben a szellemi lényünket teljes tudatossággal élni tudjuk. Ez azt jelenti, hogy emberi szerepünk egy esély arra, hogy végül a túlvilág szellemi lényeként itt biológiai testben kinyilvánítsuk nem testhez kötött, határtalan képességeinket. Ez által a tökéletesség, vagyis az Isteni képes lesz az anyagban élni.

Ez szép és jó. Csak hogy ehhez boldognak kellene lennünk. De mi mit élünk meg ebből? Nem sokat. Szenvedünk az élettől és fájdalommal könyveljük el életünkben bekövetkező különböző eseményeket. A szenvedés valahogy az élet tartozékának tűnik, hiszen mindenkit érint. Ha valóban szellemi lények vagyunk, hogyan lehetséges, hogy szenvedünk és szenvedünk?

Az ember gyenge és könnyen megtörik. Azonban a fejlődés azt mondja, hogy az emberi bennünk meg kell adja magát az isteninek. Ameddig az isteni adja meg magát az emberinek, mindaddig az állati világban élünk, vagy talán még ott sem, hanem csak a kőzet világban alszunk. Azonban amikor az emberi hajlandó lesz, vagy kényszerítve lesz, hogy megadja magát az isteninek, akkor eggyé válunk az Legfelsőbbel. Mikor lesz hajlandó az emberi megadni magát? Akkor amikor rájön, hogy ez a legjobb út ahhoz, hogy a földi életet boldogan élhesse. Mikor lesz kényszerítve, hogy megadja magát? Amikor végtelen fájdalmai már leszakítják vállait. Vagy kivárod, hogy kényszerítve légy, vagy megpróbálsz rájönni és önkéntesen megadni magadat.

Az emberi fájdalmat át kell alakítanunk boldogságba. A könnyek sokszor reményvesztetten megsemmisítőek tudnak lenni. Azonban ha teljes mélységébe tudunk rátekinteni, akkor a fájdalomban, illetve a mögött van valami édesség. Tudniillik az emberi fájdalom az átalakításra született azért, hogy megtaláljuk azt a valamit, amit maga mögött rejt. Mondhatnánk úgyis, hogy a fájdalom egy álarcnak tűnik. Mi csak az álarcot látjuk, nem is gondoljuk, hogy valami rejtett dolog lehet mögötte. A fájdalom talán a gyönyör álarca? Amit itt a földön képtelenek vagyunk megtalálni?

Valószínű, mert mindent ami fájdalmas át kell alakítanunk legalább közömbösségé. És ha ezt megtesszük, akkor valójában eggyé válunk Isten Akaratával. Tudniillik az ott van a gyönyörben az álarc mögött. Mondhatjuk úgy is, hogy Isten Akaratának az elfogadása a kulcs a fájdalom átalakításához. Enélkül az elfogadás nélkül az élet mindig csak egy szomorú bukás sorozat. De mi nem szabadna az életet bukásnak éljük meg. Nem, mert szívünk mélyében isteni harcosok vagyunk, akik nem szenvedhetnek vereséget, legalábbis akkor, ha Isten Akaratát meglovagolják. Lehetetlen!

Ezért minden siker, csak siker kell legyen. A mi sikerünk a Legfelsőbbnek a sikere bennünk és általunk, feltéve, ha megtanultunk egységben élni az Akaratával.

Mindig van lehetőségünk választani. Előtérbe engedhetjük az emberi, elvárással teli gondolkodást és érzést, akkor Isten Akaratát fájdalomként fogjuk fel. Ez megjelenhet nekünk mint sors, véletlen, vagy akár személy is, amely nem engedi, hogy életfolyamatunk elvárása, elképzelése megvalósuljon. Ugyanúgy viszont előtérbe engedhetjük az isteni gondolkodást és érzést, akkor az életet örömként élhetjük. Vagyis a véletlent, a sorsot vagy bármit is, mint isteni Akaratot kell felismerünk, amely előtt meghajolunk. Ez az isteni gondolkodás.

Még egyszer. Előtérbe engedhetjük a saját akaratunkat, amiért megküzdünk, akkor a legyőzhetetlen Isteni Akarat egy ránk omló szikla hegy, amely kétségtelenül maga alá temet és így szenvedünk. Előtérbe engedhetjük az elfogadással teli engedelmességünket, akkor az Isteni Akarat nem ellenség és az emberi élet boldogság. Tehát vagy az árral szemben úszok, vagy pedig az ár hátán kifeküdve haladok.

Persze az normális és nincs is abban semmi rossz, ha az emberit átéljük és megsiratunk valamit vagy valakit, ami számunkra kedves. Azonban nem élhetünk hosszan abban, nem azonosulhatunk tartósan a fájdalommal. Hiszen akkor vesztesek vagyunk, akkor életünk egy folytonos önsanyargató bukás.

Az élet a színpad, te meg a színész

Az élet egy játék és minden játékban van egy felvonás, amelynek vége lesz. Akkor a színész ismét a közönséges civil emberré válik. Az életet tudatosan játszanunk kell és tudomásul kell vennünk, kell éreznünk, hogy ebben a játékban mi csak színészek vagyunk. Nem mi írjuk a fogató könyvet, hanem az tudatunkon kívül eleve adott. Mit tesz egy jó színész? Eljátssza szerepét a színpadon és persze azonosul is a fájdalommal, amit játszik. De hogyan? Átmenetileg, rövid ideig. Tudja, hogy ő nem a megjátszott személy. Most siratja a színésznő a színpadon a meghalt gyermekét, de a darab végén átöltözik, mert otthon várja őt a családja. A színésznő nem a megjátszott személy. Mi sem vagyunk a megjátszott személy, akit lelkünk ebben a jelenlegi test-ruhában eljátszik! Nem! Mi játszunk az élet színpadján, de tudnunk kell, hogy van egy igazi lényünk, egy igazi otthonunkban. Tudnunk kell, hogy színészek vagyunk. Csak ebben az esetben leszünk képesek elválni a szenvedő énünktől, az egónktól.

Ezt a képességet föltétlen meg kell tanulnod, mert ez egy lényeges, talán a leglényegesebb lépés ahhoz, hogy spirituális légy, ahhoz hogy a szenvedés útvesztőjéből kitalálj. Mert csak ezzel a képességgel tudod az életet a lélek higgadtságával elfogadni. Azért, hogy az életben a siker utáni vágyadat túlszárnyald, hogy a veszteségtől való félelmedet kinevesd, színésznek kell lenned. Tehát ezáltal spirituális leszel, mert nem csak a testnek érzed magad, hanem az igazi lényednek is, a szellemi lényednek. Ha spirituális vagy, akkor az emberi ma vagy holnap, de valamikor meg kell adja és meg is fogja adni magát az isteninek, mert amilyen mértékben kezdesz tudatosan az emberi énedtől bizonyos mértékben eltávolodni, olyan mértékben jelenik meg benned a tágasabb én tudatod.

Az élet nem egy örökkévalóság, annak ellenére, hogy az egónk ezzel a hozzáállással gyürkőzik neki a birtoklás örömének. Az élet véges, nagyon is véges. Ezt mindig figyelembe kellene vennünk, amikor színészi mivoltunkat gyakoroljuk. A darabnak ha vége, hazamegyünk.

Idő elteltével mindig egy bizonyos távolságot nyerünk az átélt eseményektől, akkor látjuk, hogy valamiképpen mintha egy színjáték lett volna az akkori átélt jelenet. Egy öt év, vagy talán tíz év után higgadtan tudunk az átélt tragédiáink, problémáinkra tekinteni. Azonban nekünk mindig már a jelenben tudnunk kell, hogy egy átmeneti színjáték szereplői vagyunk és ezért tudatosan meg kell választanunk a szerepünket. Ne várjunk erre éveket, évtizedeket! Ahhoz, hogy ezt élni tudjuk a vezérelvünk az kell legyen, hogy azt tegyük, amit az Isteni elvár az életünktől és nem azt, amit az emberi én vár el az életünktől. Vagyis az életben Isten Akaratával számolnunk kell. És ami még nehezebb mások akaratával is számolni kell. Egymagunkban életképtelenek vagyunk, tehát a közösségért engedményt kell tennünk. Az engedmény a békés közösségi élet alapja. Erre a választ és a megoldást mindig csak a szívünkben tudjuk megtalálni.

Ez bizony egy állandó tudatosságot igénylő életmód, amely egy folytonos törekvést jelent. Enélkül egyébként elkerülhetetlen a fájdalom.

Ismételjem el, ha az isteni kell megadja magát az emberinek, akkor nem csak az emberi, hanem az isteni is egy folytonos bukásban él. Ha az emberi megadja magát, akkor senki sem éli a sikertelenséget, mert az élet, a természet önmagától, vagyis a mi beavatkozásunk nélkül, mindig harmóniát, vagyis boldogságot akar teremteni. Ez pedig csak az emberi akarat megadással és az Isten Akaratának elfogadásával jöhet létre. A szenvedés mentesség az élet minden részének az örömteli elfogadásában rejlik. Bármi is történik, azt nézd miben tudsz még valamit tenni vagy javítani és az a te dolgod. De egyébként mindent a színész higgadtságával el kell fogadj.

Isten nekünk esélyt ad, hogy az embert előkészítsük negyven, ötven, hatvan, akár száz évig is. Ez idő alatt nagyon figyelmesnek kellene lennünk, hogy az embert ismételten átadjuk az isteninek magunkban. Tehát folytonosan ellenőriznünk kellene a viselkedésünket. Nézzük meg, hogy mi az őszintébb, mi az erkölcsösebb, mi a jobb, magasabb és ezáltal mi felel meg a bennünk lévő isteni elvárásnak. Ezt azért kell föltétlen megtennünk, hogy folytonosan nap, mint nap, óráról, órára tudatosan ne kelljen azonosulnunk a szenvedő emberrel, hanem csak színészként dolgozzunk. Ha ezt nem tesszük, akkor életünk elkerülhetetlenül szenvedés kátyújába feneklik. Ha ezt tesszük csak akkor jövünk rá életünk igazi értelmére, a tudat tágítására, ami által uraljuk életünk minden percét.

Miért fáj?

Miből jön legtöbb fájdalmunk? Hát nem abból, hogy környezetünket saját tulajdonunknak tekintjük, amelyet kizárólag saját törődésünk, szeretetünk ápolhat és tarthat fent? Ez viszont csak abból a szempontból lehet igaz, hogy bennünk van Valaki Isteni, aki mindenkinek és mindennek a Tulajdonosa. Ezt viszont jelenlegi én tudatunkkal, mi még nem tudjuk, esetleg hisszük, így a tulajdonos mivoltunk csak egy beképzelés. Ha a tulajdonost játsszuk olyan a helyzet, mint a színész esetében, aki nem tud leválni a szerepről, amelyet játszik. Előbb utóbb elveszíti egyensúlyát és szenvedni fog. Azt hisszük, hogy kedveseink a tulajdonaink. De tulajdonaik vagyunk mi a kedveseinknek? Nem, azt már nem, mert hiszen a kedveseinknek nem adjuk meg magunkat teljességében. Látod az egót? Csak egy irányból akarja a tulajdonjogot. Én birtokoljam őt, ő viszont ne birtokoljon engem. Az egó nyilvánvalóan nem lehet az igazság, nem lehet az igazi lényünk. Ő csak egy, a felületen vibráló mitugrász, de lényünk mélyéhez semmi köze nincs. Ezért el kell csípnünk őt, amint megjátssza önmagát.

Az csak egy beképzelés, hogy mi szeretjük a legjobban a kedveseinket. Hogyan is tudnánk? Határaink korlátozottak. Bármi, amit teszünk túlszárnyalható. Mindig van valaki még itt köztünk is, aki képes jobban szeretni, mint ahogyan mi tesszük. Hát akkor ott a belső, szellemi, végtelen képességekkel megáldott túlvilágunkban ne lenne Valaki?

Tudnunk kell, hogy bennünk az a Valaki milliószor jobban szereti kedveseinket, mint ahogy mi szeretni tudjuk őket. Emberi tudatunkkal csak ideiglenes szerződéssel fellépő színészek vagyunk itt a Földön, amolyan beugrók. De a Valaki az örökkévalóság végtelen, teremtő, szeretet-energiájával képes hozzátartozóinkat magához ölelni, ugyanúgy mint minket is. Képességünk a szeretetre mindig emberi, vagyis feltételes. Ez emberi mivoltunkból konkrétan adott tény. Ezért nem lehetünk képesek társainkat úgy szeretni, mint a Legfelsőbb azt teljes egység-azonosulása által tenni tudja. Ezt tudnunk kell mindig, mert ha nem erre figyelünk, akkor a színész mivoltunkat elfelejtjük és önmagunkat ismételten komolyra vesszük és szenvedünk. Ha Isten Akaratát el kell fogadnunk, akkor Isten Szeretetét sem zárhatjuk ki a szeretetteinkkel való kapcsolatunkból. Végül is Ő a mindenek fölötti Abszolút Tulajdonos, akár elismerjük a jogait, akár nem.

Mi a Természet?

A természetben mindennek és mindenkinek meg van a maga helye és a maga feladata. Az ember ezt nem akarja tudomásul venni. Nem akarja magát alávetni a természet törvényének. Ezzel a hozzáállásával ezt a gyönyörű Bolygót a siralom völgyévé alakítja. Olyan dolgokat birtokol, amelyek nem illetik őt meg és változtatni akar olyan dolgokon, amelyek nem az ő hatáskörébe tartoznak. Vagyis az ember kilép a hatásköréből, amit viszont a természet nem tűr meg. Így létrejön egy konfliktus, mert olyan területbe avatkozik bele, ami nem az övé. Ez a konfliktus az ember közvetlen környezetében, mint például a családja, veszekedésben nyilvánul meg és akár olyan elfajult helyzeteket szül, amikor a szeretetteket megölik. Ez sajnos egy mindennapi történet. Az tágasabb környezetében, mint vallási csoportok vagy országok, háborúban nyilvánul meg a kiváltott konfliktus és abszurd módon az emberek ágyúkkal, mérgekkel tömegesen gyilkolják egymást. Ezek oka mindig egy és ugyanaz. Az ember nem akarja elfogadni a természetet, annak törvényeit. Nem is akarja megérteni a természetet. Nem akarja megérteni a saját természetét és a helyét. Ez egy tudati zavarodottság, ami abból adódik, hogy a mentálisan megfogalmazott énje, nem esik egybe a természetes szív-énjével.

Mi a természet? A természet másik neve Isten. Nevezd ahogy akarod őket, de a kettő között semmi különbség nincs. Isten végrehajtó bizottságát a Földön, természetnek hívják. Vele találkozol nap mint nap a testeden kívül, de a testeden belül is. A természet az úr, a legyőzhetetlen Legmagasabb Úr. Már ideje lenne, hogy az embernek megjöjjön az esze, hogy ezt a tényt felismerve, legalább tisztelje a természetet. Mindjárt képes lenne hinni Istenben és a Törvényeiben. A biblia képletes beszédét is ráruházhatod erre a dologra. Mi mindannyian naponta szakítjuk le és eszük, nem is esszük, zabáljuk a tiltott gyümölcsöt. Ártunk a külső természetnek, de még többet ártunk a saját és társaink természetének. Istentelenek vagyunk, ez az igazság! Tönkretesszük a fizikai természetet és az emberi természetet. Nem igaz, hogy kiűztek minket a Paradicsomból. Mi egyszerűen kint akarunk szenvedni, a káoszban, az általunk teremtett pokolban.

Ha önmagunkat a rendező szerepébe préseljük bele, akkor úgy járunk, mint a kutya, akit a gazdája nem kutyaként kezel, hanem kiszolgálja őt és hagyja magát a kutya által vezetni. Így szegény kutya stresszbe kerül, mert az emberi élet számára tudatilag felérhetetlen és abban képtelen főnök lenni. Ezért kínjában el kezd biztonságból mindenkit megharapni és kimorogja a fotelből a gazdáját, hiszen ő a főnök. De szegény ő maga szenved, mert rossz szerepkörbe tették, amit nem tud ellátni. Így jár az ember nap, mint nap, amikor az Isteni Akarattal szembeszegül és nem foglalja el a számára kiszabott helyet. Nem tudja átlátni az isteni játékot, így rossz forgató könyvvel dolgozik, mert nap mint nap átírja azt a saját érdeke szerint. Ezáltal pedig mind családjában, mind világszinten agyon stresszeli magát, miközben mindenért önmagát vagy társát hibáztatja és mindenkit ő maga akar megmenteni, azáltal, hogy meg akarja őket változtatni. Szenved, mert nem tudja megvédeni, akiket szerinte neki kellene védenie. Persze a környezete nem is akarja, hogy őket védje.

Pontosan ugyanaz a dolog folyik, mint a kutya esetében. Javítani is hasonlóképpen lehet mindkettőnél a dolgon. A kutyust kivisszük napi kétszer egy órás kemény sétára, ahol mi szabjuk meg merre megy, mikor és mennyit állhat meg. Pár nap alatt elmúlik a stressze és boldogan elfogadja az embert főnöknek. Így aztán szegény állat jobban is alszik. Az ember esetében kicsit tovább tart, de napi két óra erőltetett kemény gyaloglás itt is egy jó eredményt szülhetne. A kemény mozgás feloldja az emberben a stresszet és lebontja az önfontosság tudatot. De ki teszi meg? Az embert Isten nem pórázon vezeti, ez a fő problémánk. Fontosságunk tudatában elvadulunk és ezért Isten adta szabad akaratunkkal inkább megpróbáljuk Őt kimorogni a fotelből. Abból a célból, hogy nem a fajunkra jellemző szerepbe erőltessük magunkat, hogy mi legyünk az élet leghatalmasabb karmestere.

Mit gondolsz, Isten miért nem vezet minket pórázon? Vagyis miért enged meg minden szörnyűséget nekünk? Mit gondolsz miért áld meg minket ezzel a minden átkot a fejünkre zúdító szabad akarattal? Miért tiszteli oly kínosan az ember tökéletlen szabad akaratát? Mert nem kutyát nevel belőlünk. Mert minket nem idomítani akar. Velünk, a tudatot hordozó lényekkel más a célja és ezért nincs póráz, nincs kerítés. Így szabad akaratunkkal a Törvényei között barangolunk és kipróbálunk minden csábító gyümölcsöt a Földön. Viszont mikor beleharapunk vagy megesszük, akkor fáj a gyomrunk. Lépten-nyomon magunk ellen hergeljük a Törvényeket. A sok, ismételt, fájdalommal töltött életeinkből kifolyólag aztán elkezdjük keresni a pórázt. Szívesen beledugnánk büszke fejünket, csak hogy már mondaná valaki merre kell tartanunk. Lassan megcsömörlünk a szabad akarat adta lehetőségektől. Így póráz nélkül fejlesszük ki az érzéket lassan, hogy a Gazda mellett kell járjunk, utasítás nélkül tanuljuk meg Akaratát teljesíteni. Ezt azért teszi velünk mert csak így tanuljuk meg Őt. Csak így leszünk olyanok mint Ő. Neki egy partner kell az emberben, nem egy idomított kétlábú emlős.

Az élet hozza a helyzeteket és mi választhatunk, vagy tudattalanul vagy tudatosan reagálunk. Vagy úgy reagálok, mint színész, aki tudatosan megjátszik egy önként vállalt szerepet, de nem veszem tüdőre a dolgot. Vagy pedig mint a tudatlanság embere reagálok, elfelejtve azt, hogy csak egy átmeneti földi jelenség a mostani létem. A Nagy Játékos nem én vagyok.

A színész a szerepét megjátssza, de az okos színész nem szenved utána. Az ember egójával viszont a forgatókönyvet át akarja írni a saját módja szerint, ami pedig neki szenvedést okoz.

Tehát ismétlem, a választás jog a mienk, vagy Isten Akaratával boldogan élünk vagy saját akaratunkkal, sóhajtozva beképzeljük, hogy mi rendezzük ebben a kegyetlen világban a dolgainkat.

 

Sri Chinmoy tanítása – Gunagriha írása
Sri Chinmoy Belső Iskola
Sri Chinmoy könyvei
Sri Chinmoy spirituális útja